Un pavillon en bordure de forêt, un père brutal, une mère effacée, un petit frère traumatisé et une aînée qui cherche à remonter le temps. Un roman terriblement réaliste sur la précarité sociale, la violence familiale et la force intérieure qui mène à la résilience, mais qui invoque tous les éléments du conte (l’ogre, la fée, le chasseur, la forêt, les bêtes sauvages, le prince (pas si) charmant) pour mieux représenter l’enfance, ses dangers et ses rêves. Fort et dérangeant, et pourtant lumineux. ( )

A bántalmazó család olyan, mint egy miniatűr ökoszisztéma, ahogy azt a laikus elképzeli. A piramis csúcsán a legdrabálisabb áll, ő a nagyragadozó, a feleség pedig a hierarchia alsó fokán helyezkedik el, felettese pedig időről időre nevelő verésekkel tudatosítja benne a rendszerben elfoglalt helyet. (Ez a verés egyben a nagyragadozó társadalmi frusztrációjának levezetéséül is szolgál.) A hordavezér persze úgy véli, ez a szituáció valamiféle természeti törvény, aminek újratermelődését elő kell segíteni - ezért fiúgyermekét igyekszik ragadozóvá nevelni, a lánygyermeket pedig az áldozat szerepére felkészíteni.

Csakhogy van itt egy lánygyermek, aki kitörne a rákényszerített szerepből. Aki túl okos, túl jó és túl elszánt ahhoz, hogy beletuszkolják a sémába. Ő küzd - nem csak azért, hogy magát megmentse, hanem másokért is. Az egész szisztémát szüntetné meg. A tanulság világos: az igazi erő nem testi, hanem lelki jelenség. Nem méret, hanem akarat. Nem a bántalmazó birtokolja, hanem aki meg tudja törni a bántalmazás körét.

(Én meg azon gondolkodtam közben, mi teszi az ifjúsági regényt. A gyerekszereplő nyilván nem árt, mert felajánl az olvasónak egy lehetséges azonosulást. De ez nem elégséges kritérium, azt hiszem. Talán az is kell, hogy a szöveg ne késztesse meghasonlásra az olvasót. Nyelvi értelemben ne akarjon szembe menni az olvasó elvárásaival - magyarán: legyen jól olvasható -, és a konfliktusokat is interpretálja úgy, hogy azokra egyértelmű válasz legyen adható. A szereplők legyenek beilleszthetőek - többé-kevésbé résmentesen - a jó-rossz kategóriák valamelyikébe. Ez a könyv ezeknek a kritériumoknak megfelel. Igen, brutális és kegyetlen, olyan mértékben, hogy az 20 éve eleve kizárta volna a kötetet az ifjúsági irodalom köréből. De senki nem mondta, hogy ezeket a kategóriákat örök érvénnyel készítik. A Twist Olivér se ifjúságinak íródott, mégis az lett. Szóval: szerintem ez a regény egy kvázi-ifjúsági regény. Nem igazán diverzifikál, nem nagyon hagyja, hogy az ember önállóan döntsön. A jó meg a rossz világosan elválik, a helyenként önmaguk paródiájába forduló jelzők* is világosan orientálnak. Persze ezzel együtt erős könyv, de hajlok rá, ilyen témaválasztást nehezebb lenne hatástalanul megírni, mint hatásosan**. Nekem mindenesetre túl egyértelmű benne minden - a vége pedig, nos... maradjunk annyiban, hogy bennem csalódást keltett***. Érdemes olvasni, érdemes beszélni róla, de érdemes kritizálni is.)

* Az apa szája például olyan, mint a bűzös borz odúja. A sebzett tenyér pedig némább, mint gazdája. Hm, ezt mondjuk nehéz vizualizálni.
** Ezzel együtt tartom, hogy az igazán kemény témának nincs szüksége sok csicsára és látványos jelzős szerkezetekre: smink nélkül néz ki legjobban.
*** Enyhén spoilerezve: a lezárás nem annyira a vélt üzenettel kompatibilis, sokkal inkább az olvasó bosszúvágyát elégítené ki. Szerintem. Erről azért szívesen elvitatkoznék valakivel, akinek más véleménye van. ( )

Dieudonnés namenlose Ich-Erzählerin, ein 10-jähriges Mädchen, wächst in einer Reihenhaussiedlung auf. Ihre Eltern verleben eine lieblose Ehe, ihr Vater ist gewalttätig, ihr kleiner Bruder entwickelt nach einem traumatischen Erlebnis sadistische Leidenschaften und quält Tiere. Und doch regt sich in der Hauptprotagonistin ein wacher Geist. Sie entwickelt einen Plan, um ihrem Bruder sein Kinderlachen zurückzugeben und der sie umgebenden Tristesse und Gewalt widerstehen zu können.

Adeline Dieudonnés Erstling trifft den Leser wie ein Faustschlag des gewalttätigen Vaters: Mit sprachlicher Wucht, düster und bedrückend, beschränkt auf das Wesentliche schildert sie das schwierige Heranwachsen in einer patriarchalisch dominierten Gesellschaft. Thema des Coming-of-Age-Romans ist nicht nur die allgegenwärtige, bedrückende häusliche Gewalt, mangelnde Wertschätzung und Lieblosigkeit. Dieudonnés Hauptfigur erlebt auch erstes sexuelles Begehren, sie entwickelt Exit-Strategien und gelangt durch Bildung zu Zufriedenheit und Optimismus. ( )

A Verdadeira Vida é um livro escrito pela belga Adeline Dieudonné e traduzido por Tiago Marques. É daqueles livros que não se pode mesmo julgar pela capa, que, quanto a mim, é pouco apelativa para a história que encerra. Este livro foi, com todo o mérito, Prémio Romance FNAC 2018 e Prémio Renaudot dos Estudantes 2018.

Não é fácil falar deste livro, pois tudo nele é diferente. O que poderia ser uma história familiar comum, é tudo menos comum. É de uma crueza, de uma acidez, que nos abana, nos sacode, deitando por terra qualquer ideia pré-concebida ou teoria que pudéssemos tecer. E, no entanto, há um amor fraternal que subsiste a tudo e a todos, às próprias vicissitudes da vida.

A protagonista e narradora do livro tem apenas dez anos e um irmãozinho mais pequeno a quem protege. Vivem com os pais e com os milhares de cadáveres no quarto que designa “quarto dos cadáveres” e que são o troféu de anos e anos de caça por parte do pai.

Num dia, como tantos outros, em que passa a carrinha dos gelados, ela pede inocentemente duas bolas e chantilly, longe de esperar o que se sucederia ao seu pedido. O vendedor de gelados, ao premir o sifão, este explodiu-lhe nas mãos e penetrou-lhe pela cara, da qual ficou apenas metade. O irmãozinho Guilles também presenciou. E, a partir daquele dia, tudo piorou (se é possível) nas suas vidas.

Segue-se uma narrativa de cortar a respiração, na qual esta criança tudo faz para livrar o irmão dos fantasmas que começam a povoar-lhe o cérebro. Esta criança tem a esperança de o conseguir, construindo uma máquina do tempo, com a qual possa voltar ao passado e evitar que tudo se passe como se passou. Desiludida com a magia em que inicialmente acreditava, vira-se para a ciência e torna-se uma brilhante aluna de Física. Tudo o que consegue, até mesmo os seus estudos e conhecimentos, deve-os a si, ao seu esforço, à sua capacidade de improvisar e trabalhar. Ela sabe que “a verdadeira vida” dependerá única e exclusivamente dela.

Tudo nesta história se precipita para um ponto alto brutal e sanguinolento, que não apenas choca, também comove e nos deixa de coração apertadinho.

Mas mais não conto. Aconselho vivamente a leitura deste pequeno grande livro! ( )

Ça commence comme un livre méchamment drôle, doux, tendre et empathique.

Et petit à petit, ça glisse. Et, du méchamment drôle, le drôle s’en va avec l’innocence de l’enfance broyée, découpée, lacérée.

Reste un espoir qui, à lui seul, réussi à maintenir ce livre magnifique en équilibre. L’amour d’une sœur ( )