The story of the transcontinental railroad the incredible greed and corruption are what stood out for me in this story. Mr. Brown tells us about the characters that achieved this dream to have east meet west, but what a cost. ( )

Amennyiben egy kalandvágyó bostoni polgár el akart jutni 1850-ben San Franciscóba, akkor járt a legjobban, ha vett egy hajójegyet valamelyik keleti-parti kikötőben, majd Dél-Amerikát alulról (honnan máshonnan? ekkor még nem volt Panama-csatorna) megkerülve szépen elkavirnyált odáig. Hónapokig tarthatott az út, de még mindig gyorsabban és biztosabban odaért, mintha ekhós szekéren döcögött volna keresztül sivatagon és hegyszurdokokon. Abszurd helyzet – tekinthető egyáltalán egyetlen országnak az, aminek a két végpontja ilyen nehezen áthidalható? A csodaszer, ami a tarthatatlan állapotot megszüntette, a transzkontinentális vasút volt, aminek jelentőségét nehéz volna túlbecsülni. Addig az áru és az ember legfeljebb a hajózható folyókon (tehát Észak-Dél irányban) áramolhatott nagyobb mennyiségben, a kincses nyugatra legfeljebb szivárogtak a pionírok. De aztán a féktelen amerikai vállalkozó kedv megszülte az ideát: fektessünk le síneket óceántól óceánig, vonjuk be a civilizációs vérkeringésbe a messzi távolt. Kössük össze az ország két felét, legyen belőle egy ország.

A vasút az USA legendáriumának elidegeníthetetlen része, a Vadnyugat-mítosz egyik tartópillére, és egyben az eszköz, ami lassan felszámolta azt. Érrendszer, amin keresztül a bevándorlók és szerencselovagok hada benépesíthette a szűzföldeket. Nélküle Amerika nem lenne az, ami. Persze ami az egyiknek áldás, a másiknak átok. Az indiánok és a bölények például biztosan szívesen megvétózták volna az egész projektet, de hát utóbbiak véleményét senki sem kérdezte, és előbbiekkel is csak azért kötöttek mindenféle szerződéseket, hogy ezekre hivatkozva kitelepítsék őket a peremvidékekre. Csak hát pont ez a vasút lényege: hogy ami addig peremvidék volt, az közelebb kerüljön általa a középponthoz, lerövidüljön tehát a tér és az idő. Így aztán szegény sziúk és társaik folyton azon kapták magukat, hogy az általuk éppen csak belakott földön egyszer csak megjelentek a sínépítő kulik, aztán maga a Tüzes Ló, ők meg hiába hivatkoztak a szerződésekre, egyre sivárabb és sivárabb vidékekre űzték őket. Ilyen ez a fehér ember: csalárd. Ráadásul fehér.



Ez az egész téma tényleg káprázatosan gazdag. Meg lehet közelíteni onnan, hogy milyen gazdasági átrendeződésekkel járt ez az egész mizéria, hogyan hatott a kereskedelemre, az urbanizációra, satöbbi. Lehetett volna az egész ökológiai hatásait is vizsgálni, az erdőirtásokat, amit a talpfák iránti igény idézett elő, vagy a hirtelen megnövekedett népsűrűség hatásait az élővilágra. Ám Dee Brownt nem ezek érdeklik. Hanem a „vasútbárók”, akik a semmiből a vasút hasznát lefölözve az ország új elitjévé váltak. Tőről metszett Jockey Ewingok ők, csupa galád, gátlástalan mocsadék, akik kisajtolják a kormányzatból a támogatásokat, zsebre rakják, aztán bónuszként még az utazóközönséget is megvágják. Ők azok, akik kispórolják a zúzalékkövet a töltésből, a rosszabb minőségű talpfát teszik a sín alá (de a jobbikat számlázzák ki), ezzel halálos vasúti szerencsétlenségeket okozva – de közben büszkén verik a mellüket, hogy ők a nemzeti tőkésosztály, az ország szíve és lelke, és aki kétségbe vonja becsületüket, az Gyurcsány... ja, nem, az később lesz.

No most én szívesen olvasok például Átlátszót, amiben szakszerűen utánajárnak, mit követtek el honatyáink, és biza látám, hogy van, ami örök: a feneketlen korrupció. Azt is tudom (mert már tapasztaltam), hogy Dee Brown meglehetősen progresszív alapállásból közelíti meg a történelmet, folyton a kisemmizettek (indiánok, csődbe ment földművesek, kizsákmányolt vasúti dolgozók) pártjára állva – amit elméletben helyeslek is. Ugyanakkor erre a kötetre túlságosan rátelepedett a szándék, hogy rég holt kapitalistákra legyen ráhúzva a vizes lepedő. Csak úgy hemzsegnek benne az anekdoták arról, hogy X. milyen részvényekkel simliskedett, Y. pedig mely kongresszusi képviselőket kente meg – ezek viszont érzésem szerint egy idő után a hasznos szöveg elől veszik el a helyet. Értem és megértem a szerző pártos indulatát, csak jobban kellett vón kontrollálni. Akkor lett volna ez a könyv olyan, amit a téma megérdemel: egyszerre színes és hasznos olvasmány.

Ui.: Göncz Árpád (Isten megáldja!) mondta volt, hogy a fordító maradjon észrevétlen a szöveg mögött. Nos, Tandori Dezsőnek (akit továbbra is imádok) ez ezúttal sem jött össze. ( )

A good primer on the transcontinental railroads and the robber barons & financial speculators who built and then ruined them. It's almost as if Amazon, Google, Facebook, Microsoft and myriad hedge funds and private equity companies are simply ugly history repeating. Privatize profit, socialize loss. ( )

The Great Continental Railways of the USA are a wonderful artefact. Their growth was not untroubled, and Mr. Brown has a clear slightly sensational account of their initial placement and business styles. ( )

A Szivárvány könyvek sorozat többi tagjához hasonlóan részletes ismertetés egy néhány évtizedes korszakról, ezúttal a vasút térhódításáról a vadnyugaton nagyjából 1850-tól 1890-ig.

A polgárháború után felszabaduló energiák, a kaliforniai arany és a távol-kelet kincseinek vonzása miatt indult meg a verseny, hogy ki tudja először összekapcsolni a két óceánt vasúton. Akinek ez nem sikerült az is arra törekedtek, hogy minél több mérföldet fektessen le minél gyorsabban, mert azzal arányosan kapott állami támogatást, eladható földet a vasút mentén és persze lehetőséget az üzemeltetésre.
Mivel ezekbe a vasúttársaságokba a szenátus emberei, más magas rangú politikusok is bekeveredtek, így valamiért sikerült az önköltségnél 2-3-szor nagyobb állami támogatást megkapni az óriási földterületeken túl.
Elvileg volt olyan pillanat, amikor az ország tizedét a vasút bárói birtokolták.
A hamar munka persze trehány is lett, így az emberekkel fizetették meg még egyszer (majd a csődök során többször is) a javítás költségeit.

Rengeteg gusztustalan politika, az emberek kizsákmányolása. Kicsit az az érzése az embernek, hogy azért volt érdemes a könyvet kiadni, mert a vadkapitalizmus ostorozása egy amerikai szerzőtől a nyolcvanas években jó propaganda volt.

Sajnos egy idő után a rengeteg név összefolyik és inkább egy-két személyes történet marad meg az építők nehézségeiről, az indiánok kisemmizéséről, az utazók kalandjairól.

Tandori Dezső fordítása többnyire élvezetes. Egy komoly félrefordítást véltem felfedezni, amikor Ülő Bika megsemmisítő vereségéről ír Custer ellen. ( )