Kamala Markandaya (1924–2004)

Nectar In A Sieve by Kamala Markanddaya, an Indian classic, poor farming family fights for survival during droughts, and floods. A daughter turns to prostitution in desperation to save her baby brother from dying. No help from the government, lack of clothing, shoes. Makes me want to read about the modern-day poor of India.

It is amazing how they did not give up even though the circumstances became devasting. People became homeless as a result of the weather and companies took the land from which they made a meager living. Even though it was a traditional marriage, arranged, between an older man and very young woman and their marriage had threats, their love for each other endured.

I hope that you read it.… (mere)

Azt hiszem, ez a könyv azzal a céllal íródott, hogy a Nagy Indiai Szintézisregény legyen – de legalábbis az egyik. Respektálva az igyekezetet, de még nem heverve ki az okozott károkat, most morcosan azt mondom: nem lett az. Adott ugye a nagy ezernyelvű félsziget egyik angol iga alatt nyögő királysága a XIX. század végén, a XX. elején színpompás maharadzsákkal, elefántokkal, meg minden. Az egyik maharadzsának akad egy balkézről való gyermeke is, bizonyos Rabi, aki (és ezt most szimbolikusan legyetek kedvesek elképzelni) úgy lebeg a szemérmetlen gazdagság meg a népi érzület között, mint Mohamed koporsója. Az olvasó meg rágja a körmit iszonyatosan, hogy vajh a maharadzsai, vagy a proletári princípiumot kívánja majd kiteljesíteni magában ez a szerencsétlen ifjú.

Ebből a bevezetőből talán már sejthető, hogy a kötet két konfliktussal játszik. Egyik ezek közül a fehér gyarmatosok és a hagyományos India összeütközése, a másik pedig a régi és az új szellemiség egyre eszkalálódó szembenállása. Különösen ez utóbbi szál érdekes, mert Kamala Markandaya nemcsak olyan kérdéseket feszeget itt, mint hogy lehetséges-e adózás képviselet nélkül, hanem friss, energikus nőalakok segítségével (mint amilyen Rabi öntudatos anyja, Móhiní) a nemek közötti egyenlőségért is síkra száll. Ugyanakkor a szerző e két szálat nem igazán különíti el egymástól, tudatosan-tudatlanul azt a hatást keltve, mintha az indiai asszonyok lakat alatt tartása is az angol bűnök amúgy sem rövid listáját terhelné meg. Nagyon emberi ez így, alighanem egyszerűbb egy többé-kevésbé egységes ellenségképet megjeleníteni, ha egyszer a függetlenségre lassacskán éretté váló India dicsőítése a cél.

Mert bizony ez egy dicshimnusz ehhez az Indiához – ezért a könyvet, mint történelmi tettet értékelem, de a könyvet, mint regényt, még bőven lehúzom. Merthogy: untam. Egész egyszerűen egy percig sem tudtam belefeledkezni a „regénységébe” – folyton ott csilingelt a fülem mellett a vészcsengő, hogy: propaganda! propaganda! De még ez sem lett volna baj, ha nem nagy igyekezettel, de mérsékelt tehetséggel megírt propaganda lenne. Markandaya ugyanis látványosan nem tud drámai jeleneteket írni – egyszerűen elmaszatolja őket, de néha olyan sutára-erőltetettre, hogy a fogamat csikorgattam tőle. Képtelen továbbá rendes, lelkiismeretes mellékszálat alkotni (pedig aki nagyregénykedik, annak nem ártana), csak egy dolog lebeg a szeme előtt: hogy van ez a Rabi, akinek a végén meg kell találnia magában, a szív kicsi zugában Indiát, és minden esemény, ami a könyvben történik, ezen az ösvényen kell őt továbbvigye. Csak hát a kvalitások híján ez az A pontból B pontba haladás olyan mechanikus, olyan szolgaian kiszámítható lesz, hogy az borzasztó. Kár persze, mert amúgy az Arany csapda nagyon tanulságos regény lehetne indiaiak és angolok egymásmellettiségéről, nemzeti ébredésről, miegymásról… sőt bevallom, minden egyoldalúságával, egyéb korlátaival együtt valóban tanulságos is, csak hát Kipling ezt az egészet 200 oldalban meg tudta volna írni. És ami igazán csúnya: az öreg angol úgy tudta volna megírni mindezt – hiába megveszekedett kultúrrasszista a szentem –, hogy még jobban meg is szerettem volna tőle Indiát.

… (mere)