I have meant to read this book for years. In my Holocaust reading, it is perhaps the first to confront the question of why ordinary Germans did the horrific things they did to Jews. Still incomprehensible. This is a very dense and scholarly read. I'm glad I have finally plowed through it. A hugely valuable contribution to the literature of the Holocaust. ( )

Ez talán a legbrutálisabb szakkönyv, amit valaha olvastam – ehhez képest a Schindler listája csak játszódás kölökbárányokkal zöldellő mezőkön. De brutalitása nem öncél, hanem eszköz, amivel Goldhagen saját állításait bizonyítja – ezzel, a népirtás gyakorlatának ábrázolásával, és a gyilkosok közelképeivel teremti meg azt a „kognitív keretet”, ami szerinte az egész holokauszt kulcsa. A kötet elvitathatatlan érdeme, hogy igen kellemetlen kérdéseket tol az arcunkba – olyasmiket, amelyektől el szokás fordítani a pillantásunkat. Szerinte a népirtás nem egy szűk réteg által elkövetett cselekménysorozat, amihez a többség legfeljebb tudatlanul asszisztált, hanem egy antiszemitizmustól teljesen átitatott társadalom közös bűne. Nem véletlen, hogy a kötet jelentős részében nem az SS-szel, hanem a rendőrzászlóaljakkal foglalkozik – ezeket az egységeket ugyanis nem nácikkal, hanem a társadalom legszélesebb rétegéből válogatva töltötték fel, nem vizsgálva a belépők pártállását, következésképpen tagjaik között meglepően kevés politikailag elkötelezett személyt találunk. (Sőt: a Hamburg környékéről toborzott egység tagjai között számosan szociáldemokrata múlttal rendelkeztek.) Emellett ezek az egységek jellemzően az idősebb korosztályból verbuválódtak – vagyis nem a Hitler-rezsim oktatási viszonyai között szocializálódtak. Visszafogottabban vettek hát részt a népirtásban? Goldhagen bőséges adatokat szolgáltat arra, hogy nem. Ugyanolyan embertelenül viselkedtek, mint az SS*.

Goldhagen azt a mítoszt is cáfolni igyekszik, hogy a gyilkosságok egy automatizált, parancsalapú rendszer gépies, de a maga perverz módján racionális működése során történtek volna. Nem, az elkövetők az esetek jelentős részében indokolatlan szadizmussal öltek, nem pusztán eliminálni akarták a zsidóságot, hanem létében megalázni, és rendszeresen túlteljesítették a normát. Elvetettek minden gazdasági észszerűséget: még ha a munkaerőhiány miatt akadozott is a német termelés, vonakodtak a zsidókra mint munkaerőre tekinteni**. Az irracionalitás leglátványosabb példái pedig talán a halálmenetek (amikkel Goldhagen szintén sokat foglalkozik), amelyek során egy már elvesztett háborúban ide-oda masíroztatták értelem nélkül a foglyokat olyan németek, akik pontosan tudták, hogy hamarosan el kell számolniuk a tetteikkel – mégis alig mutattak könyörületet. Mindezt úgy, hogy ekkor Himmler már konkrétan parancsba adta, hogy kíméljék a zsidókat (a szövetségesek nyugati felével való egyezkedés aranyfedezetének szánta őket) – de speciel ezt a parancsot a legtöbben hajlandóak voltak figyelmen kívül hagyni.

Ezekben a kérdésekben Goldhagen bőségesen megadatolt és meggyőző, ugyanakkor más állításaiban tág tere van a cáfolatnak. Egyrészt itt van az, hogy a népirtás alanyai szerinte csak a zsidók lehettek, akik semmi mással nem behelyettesíthetőek. No most tény, hogy amíg az eutanáziaprogrammal kapcsolatban léteztek (sikeres!) tiltakozások, és a sztrájk fogalma sem volt ismeretlen a Harmadik Birodalomban, addig a holokauszt ellen intenzív tömegmegmozdulást nem ismerünk – jellemző, hogy még a Stauffenberg-féle összeesküvők többségének is legfeljebb a megvalósítással, nem magával az antiszemitizmussal volt problémája. Az is igaz, hogy az antiszemitizmus az összes idegengyűlölet közül a legkomplexebb jelenség (Európában legalábbis), ami a kereszténység bizonyos ágaiban is erős gyökeret vert – szóval ez legalábbis védhető álláspont. Ugyanakkor erősen leszűkíti azt a kört, amiben a kötet tanulsággal bír – én a magam részéről meggyőzőbbnek tartom Snyder megközelítését, aki a hangsúlyt inkább arra helyezi, hogy a gyilkos az gyilkos: az elkövető mentális állapota a kulcs, nem az áldozat hovatartozása***. Az viszont már egyértelműen ellenérzéseket kelt bennem, hogy Goldhagen az elkövetők körét is leszűkíti azzal, hogy a holokauszt feltételei szerinte kizárólag Németországban alakulhattak ki – hiába taglalja hosszasan, milyen történelmi specifikumai vannak a német antiszemitizmusnak, egy tényből (hogy a németek fejéből pattant ki az ötlet) visszakövetkeztetve gyűjti össze a bizonyítékokat, amik őt támasztják alá. És ez így logikailag elég problémásnak tűnik. Megemlít ugyan érintőlegesen más elkövetőket (elsősorban a hiwiket), de nem foglalkozik velük – holott az ő puszta létük elbizonytalaníthatná saját állításával szemben.

Összegzés: fontos, provokatív könyv, aminek súlya háttérbe szorítja amúgy nagyon is számottevő hiányosságait, illetve hajlamát az önismétlésre. A holokauszt, és egyáltalán: az emberi gonoszság iránt érdeklődőknek erősen ajánlott olvasmány – olyan szegletekbe világít be a témával kapcsolatban, ahol eleddig vaksötét volt. Jó lett volna, ha egy igazán jó fordító magyarítja. (Bocs, Bokor Pál, de Luther Márton mint "Martin Luther king" - sic!!! -, a Saar-vidék pedig mint Szárvidék... hát... viccnek is rossz.)

* Jegyezzük meg, mert fontos: a rendőrzászlóaljak tagjainak volt választási lehetőségük. Azoknak, akik kérvényezték áthelyezésüket, vagy nem kívántak részt venni a kivégzésekben, semmilyen bántódásuk nem esett. És mégis – legfeljebb néhányan választották ezt az utat.
** A munkatáborok rendszerének ugyanis – mint Goldhagen meggyőzően bizonyítja – valójában semmi köze nem volt a munkához, a bennük végzett teljesen improduktív feladatok csak a rabok megalázásának eszközei voltak.
*** "Az Einsatzgruppék több ezer tagja és több tízezer olyan német között, akik zsidókat öltek, egyetlen elkövetőről sem tudunk, aki vállalta, hogy zsidókat öl, viszont azt nem, hogy belorusz civilekkel vagy szovjet hadifoglyokkal végezzen. Mint ahogy olyanok sem voltak, akik vállalták belorusz civilek vagy szovjet hadifoglyok vagy cigányok megölését, de zsidókét nem. Akik embert öltek, azok embert öltek." (Timothy Snyder: Fekete föld) Amúgy is Snyder témába vágó könyvét jóval kiforrottabb alkotásnak érzem, mint ezt. ( )

M.2.3

This groundbreaking international bestseller lays to rest many myths about the Holocaust: that Germans were ignorant of the mass destruction of Jews, that the killers were all SS men, and that those who slaughtered Jews did so reluctantly. Hitler’s Willing Executioners provides conclusive evidence that the extermination of European Jewry engaged the energies and enthusiasm of tens of thousands of ordinary Germans. Goldhagen reconstructs the climate of “eliminationist anti-Semitism” that made Hitler’s pursuit of his genocidal goals possible and the radical persecution of the Jews during the 1930s popular. Drawing on a wealth of unused archival materials, principally the testimony of the killers themselves, Goldhagen takes us into the killing fields where Germans voluntarily hunted Jews like animals, tortured them wantonly, and then posed cheerfully for snapshots with their victims. From mobile killing units, to the camps, to the death marches, Goldhagen shows how ordinary Germans, nurtured in a society where Jews were seen as unalterable evil and dangerous, willingly followed their beliefs to their logical conclusion.

“Hitler’s Willing Executioner’s is an original, indeed brilliant contribution to the…literature on the Holocaust.”–New York Review of Books

“The most important book ever published about the Holocaust…Eloquently written, meticulously documented, impassioned…A model of moral and scholarly integrity.”–Philadelphia Inquirer

Read also: Littell, Franklin Hamlin, "Hyping the Holocaust: Scholars Answer Goldhagen", 1997. ( )

I volonterosi carnefici di Hitler è stato uno dei casi più clamorosi della storiografia degli ultimi decenni, un saggio che ha suscitato un intenso dibattito, in Germania e non solo, divenendo in breve un bestseller. (fonte: Google Books)