Horsepenis ezredes egy langyos reggelen kilépett sátrából, nagyot nyújtózott, megropogtatta tagjait, és így szólt:
- Ó, mily csodás a hajnal! A lövegállások felől puskaporszagot hoz a szél, a távolban égő favak derengenek... öldökölni támadt kedvem! Őrmester, hozzám!
- Parancs, ezredes úr!
- Pompás ötletem támadt. Tíz percen belül sorakozó az egész szakasznak! Indokolatlan súlyú menetfelszereléssel nekivágnak annak a meredek lejtőnek ott, megrohamozzák a megerősített német bunkereket, majd közelharcban elfoglalják. Légi- és tüzérségi támogatás nincs, csak hős katonáink személyes virtusa. A haza büszke lesz Önökre! Én meg innen a biztos távolból fogom távcsővel követni az eseményeket. Kérdés van?
- Csak egy, uram. Miért nem húzol inkább a picsába?


(Egy kis Capa.)

Általában az a szabály, hogy ha jól akarsz megírni egy témát, akkor szeretned kell. Kivéve, ha a háborúról van szó. Ott elég, ha megveszekedetten gyűlölöd. Wharton azzal a céllal írja meg személyes emlékeit, hogy a gyerekei, ha elolvassák, utána még egy vízipisztolyt se tudjanak a kezükbe venni. Erős, gördülékeny szöveg, amit áthat az őszinte vágy, hogy írója bár ott se lett volna. Amivel kapcsolatban érzéseim különben ambivalensek. Egyrészt baromira drukkoltam Whartonnak, hogy képes legyen kivonni magát ebből a groteszk pokolból, másfelől viszont örülök, hogy úgy általában az amerikaiak nem vonták ki magukat belőle, mert különben fene tudja, Hitler mit csinált volna Európából. Na ja, bonyolult dolgok ezek. ( )

The ending of this book had me in awe. The story, the reflection—all of it. However, if you get to the end of this book, you’ll realize the last chapter is in a completely different voice from the rest—it’s as though someone else wrote it.

The rest of the book, while I appreciate hearing Wharton’s war story, didn’t come out right. It was rarely engaging, and, quite like a soldier, had a militant voice to it.

The reason I kept reading the book was out of respect for the author’s personal history. I almost felt obligated to finish the book; I lost interest, and I felt guilty for not finding myself absorbed. I only wish the entire book had the same charm as the last chapter. ( )