Sloterdijk nagyívű munkája arra tesz kísérletet, hogy a történelmünket mint a tervezett haragirányítás kialakulását ábrázolja. Képzeljük el egy pillanatra, hogy egy személyben valami testi vagy lelki fájdalom hatására nagy mennyiségű harag halmozódik fel. Képzeljük el továbbá, hogy ez a személy diszharmóniát érzékel a világban, mert azt látja, mások nem részesültek arányos mértékben a fájdalomból. Ebben az esetben az ominózus személy késztetést érez arra, hogy haragot zúdítson rájuk, így állítva helyre a vágyott egyensúlyt*. Természetesen ez a magányos haragvó csak korlátozott mértékű indulattal rendelkezik, így erősen korlátozott az a fájdalom is, amit okozni tud – ám ha akadnak társai, akkor indulataikat összehordva nagyon komoly haragtőkét tudnak létrehozni. És itt jön be a képbe Sloterdijk káprázatos analógiája a harag világbankjairól. A haragvilágbank olyan szervezet, ahová az egyének, mint folyószámlára a pénzt, „befizetik” a haragjukat, amivel aztán ez a csoport „gazdálkodni” kezd: különböző objektumokra fókuszál vele, projektekbe fekteti be, vagy esetleg konzerválja egy alkalmasabb pillanatra. Így válik a harag olyan erővé, ami nem pusztán helyi jellegű pogromok lebonyolítását teszi lehetővé, hanem komplex, nagy erejű, országhatárokon átívelő folyamatokat is elindíthat. Ennek a haragvilágbanknak menedzserei és bürokratái vannak, akik befektetőknél határozottabb elképzelésekkel rendelkeznek arról, mit is kéne kezdeni a felgyülemlett tőkével. Másfelől csakúgy, mint korunk hitelintézetei, szeretnének minél több kuncsaftot magukhoz csábítani – és persze meg is tartani őket –, ezért mindent megtesznek, hogy elhitessék az ügyféllel: haragja náluk van a legjobb helyen, mert ők képesek biztosítani a legtekintélyesebb hozamot.

Fejtegetései mellé a szerző történelmi áttekintést is mellékel. Kezdi a kereszténységgel, ami a haragvó Isten koncepciójával és a Pokol elképzelésével megteremtette a korszerű haraggazdálkodás alapjait. Ám egy idő után már képtelen volt megszolgálni ügyfelei bizalmát, mert az egyházak a befektetett haragot kincsként kezelték, vagyis olyan összegként, amit őrizni, nem felhasználni kell – és egyre népszerűbben lettek azok a konstrukciók, akik a haragot tőkeként, vagyis forgatható-mozgatható aktív vagyonként kívánták felhasználni. Ezek közül a legsikeresebb a bolsevizmus lett, amely a burzsoá osztály iránt érzett gyűlöletet valami elképesztő hatásfokkal volt képes egy internacionális rendszerben áramoltatni. Ám ennek a sikertörténetnek is vége lett, a posztmodern kor pedig változást hozott: a haragvilágbankok kora látszólag lejárt, az indulat ismét csak „molekuláris polgárháborúkban” tudja kitombolni magát – a korszak intézményei már inkább az emberi irigységet próbálják tőkésíteni, imigyen magyarázva a szeretettörvényt: szeresd a tárgyakat, amiket felebarátod szeret, sőt vegyél belőlük mindjárt kettőt**.

Összességében Sloterdijk munkája izgató konstrukció, és nagy gyönyörűséget szerzett nekem a Typotex vele. Nem hibátlan: zavart például, hogy teljes elméletét a baloldali totalitarizmusra építette fel, és a jobboldali totalitarizmus szinte csak lábjegyzetszerűen jelenik meg benne. Hiányolom azt is, hogy a koncepcióban nincs szó a populizmusról***, amelynek pedig szintén akadnak elemei, amelyek szinkronban vannak Sloterdijk elmélkedéseivel – de hát biztos nem ismeri a közép-kelet-európai helyzetet (mondjuk konzultálhatott volna velem előtte, és akkor nem követi el ezt a hibát). Ám, ha egy pillantást vetünk az alcímre, látjuk, hogy ez egy „Politikai-pszichológiai kísérlet”, amiben a politikai-pszichológiai kitétel azt jelenti, hogy ez nem történelmi munka, nem geopolitikai jóslat, de nem is szigorúan vett filozófia, a kísérlet meg azt jelenti, hogy előre is elnézést, de lehet velem vitatkozni. És hát kísérletnek valóban nagyszabású. Arról nem is beszélve, hogy Sloterdijk szarkazmustól sem mentes prózája olyan irodalmi minőséget képvisel, hogy még Goethe is megnyalná utána mind a tíz ujját.

* Természetesen az, akire a haragot zúdítja majd, nem szükségszerűen az, aki a haragot okozta. De hát így megy ez.
** A lezárásban Sloterdijk kitér még arra is, hogy vajon az iszlám képes-e átvenni a klasszikus haragvilágbankok szerepét – és arra jut, hogy igazából nem. Meg kell jegyeznem, ezek a passzusok különösebben nem nyerték el a tetszésemet, mert a szerző meglehetősen leegyszerűsítően nyilatkozik az iszlámról – a Koránt például olyan szövegnek tartja, ami a történelmi kontextustól függetlenül agresszivitásra hív fel. Ezzel pár oldallal később ellentmondásba kerül, amikor megjegyzi, hogy az iszlám a 13. századig toleráns vallás volt – ám ha addig toleráns volt, és utána fedezték fel benne az agressziót, akkor mégis van értelme történelmi kontextusról beszélni, nemdebár?
*** Ez ellen fel lehet hozni, hogy a populizmus nem feltétlenül haraggal, hanem inkább irigységgel és félelemmel gazdálkodik, és ennek vizsgálata egy másik tanulmányt igényelne. Ugyanakkor tudjuk, hogy a harag sem homogén elem, maga is tartalmaz bizonyos mennyiségű irigységet és félelmet – bár Sloterdijk nem tesz erőfeszítéseket arra, hogy ezeket elkülönítse, de az olvasó nyilván tisztában van ezzel. ( )

Emoties als bancair systeem: opgepot en geïnvesteerd. Sloterdijk toont aan hoe dat met woede gebeurde, door de eeuwen heen.

Zijn verhaal valt uiteen in twee delen. Het begint met de 'goddelijke' woede die zich telkens opnieuw aanpast aan de tijdsgeest tot ze haar relevantie bijna volledig verliest. Dan neemt de menselijke woede - verontwaardiging? - het over. De eerste wordt beheerd door een religieuze elite met bevoorrechte toegang tot god, de tweede door een politieke elite door middel van propaganda en manipulatie. In het eerste geval is de woede een fictie die in stand gehouden wordt door een kleine groep. In het tweede geval gaat het om reële woede van grote groepen mensen die aangewakkerd wordt ten behoeve van andere doeleinden. Een belangrijk onderscheid, waar Sloterdijk aan voorbij gaat.

Benedictus XVI en de zijnen zullen tegen het eerste deel allicht inbrengen dat de religieuze geschiedenis er één van liefde is (moet zijn, had moeten zijn?). Ongetwijfeld kan de Sloterdijkse methode net zo goed gebruikt worden om dat verhaal te vertellen en misschien zelfs met evenveel recht. Dat het kan, deze methode op andere emoties toepassen, bewijst Sloterdijk zelf in dit boek met een zeer korte analyse van het kapitalistische systeem als uiting van collectieve hebzucht. Materiaal genoeg dus voor ongeïnspireerde volgelingen.

Belangrijker is de nieuwe wending die Sloterdijk met deze analyse geeft aan de ontluistering van de wereld. Sferen begint hijzelf met het beeld van een kil universum dat ons, na eeuwen wetenschappelijk onderzoek, nog weinig troost of bescherming biedt. In Woede en tijd draagt hijzelf zijn steentje bij. Zoals onze schamele spaarcenten zo veilig belegd, dachten wij, plots gebruikt blijken te zijn voor wereldwijde duistere manipulaties, zoals onze politieke stem die we eens in de zoveel jaar mogen uitbrengen nauwelijks het verschil kan maken in maatschappelijke stormen, zo blijken nu ook onze emoties niet van onszelf. Zelfs datgene, waarvan we dachten dat het diep uit ons eigen innerlijk kwam als een zuivere expressie van ons eigen wezen, is in feite een speelbal van gigantische krachten die ons ontsnappen.

Straks blijkt nog dat we zelfs geen eigen bewustzijn hebben ... ( )