Michel Houellebecq is the latest in the long line of French litterateurs, stretching from Robespierre through Proust, Foucalt, Sartre, and so many others. If he appears to be a lightweight in such a "distinguished" company, one should think again: unlike American intellectuals, from the so-called "Transcendentalists" to such "stars" as John Dewey or Norman Mailer, Houellebecq is the real thing, the genuine article: a man to whom ideas are of primary or at least secondary importance.

This is typical of French intellectuals. America has always been the home of a multiplicity of geniuses, men and women whose sheer intellectual candlepower would make the French blush with envy. However, American genius very rarely takes the form of philosophy. It is employed toward more practical ends: and although Curie and Pasteur blessed the world with their insights, they were not philosophers. The American genius tends to invent computers, fly to the moon, or cure polio: all very "practical" concerns. The best example I can mention of a true "American intellectual" is Bob Dylan. This is not to dismiss Hawking or Gates; it's simply a matter of definition.

Likewise, "intellectuals" from elsewhere in Europe are engaged in different concerns. The British are adept at adapting Greek and Roman concepts of politics and statecraft; the Germans . . . well, the German intellectual is truly one of the scourges of human history. If Marx, Feuerbach, and Nietzsche are examples of German "genius," may God preserve us from it.

(I am not deliberately ignoring the Asian thinkers, who are perhaps the most brilliant and introspective on earth: but their views, informed by such systems as Confucianism and Zen Buddhism, cannot be adequately described in a naturalistic or rational manner.)

The French, for reasons which need not be explored here, engage in what some "practical" people sneeringly dismiss as "navel-gazing." But there is a place for such ruminations. Is it an important place? I think not — not really — but the point is that the French excel at it, and Houellebecq is the finest example currently writing.

Primarily a novelist, such books as "Whatever," "The Map and the Territory," and "Submission" have all been received with enthusiasm by Frenchmen and Europeans (Houellebecq, no admirer of the EU, would insist on the distinction). That enthusiasm has been, by turns, either rapturous, or decidedly contemptuous. Houellebecq is a man of definite ideas, and if a reader agrees with him today, he or she might denounce him tomorrow. I will not categorize or describe his preoccupations, but they are not politically correct — nor are they contrarian for their own sake.

Houellebecq is a poet and an essayist, in addition to being a very prominent novelist, and "Interventions 2020" should be a delight to anyone who appreciates the essay form.

The book ranges widely over the most unexpected subjects. There are serious, if brief, reflections on sexuality, just as sex is a major theme in Houellebecq's novels; and there are stunning examples of his unpredictable cultural and political opinions. I was delighted by the essay "Jacques Prévert is a Jerk," having come to that conclusion when I was forced to read his poems, years ago, as an undergraduate. He writes a fascinating piece regarding the effect of COVID lockdowns on authors. His brief essay on "The Question of Pedophilia" is the most sensible I have read on the subject. And then there's — are you ready? — "Donald Trump is a Good President" (written in 2020), in which he explains, from a non-American point of view, why he believes that this "heartbreaking clown," who is "quite disgusting," is "one of the best presidents America’s ever had." Yikes: this is coming from a French intellectual, not a sexbot at Fox News.

Reflections on Trump, Prévert, et al. are certainly not the heart of this collection, which includes several lengthy, thoughtful colloquies with other authors: a good example is an interview with the journalist Geoffroy Lejeune on the contemporary state of the Roman Catholic Church, the issue of faith vs. reason, and even the subject of Hell. Like any good anthology of essays, this one contains something that will interest anyone.

I most emphatically do not agree with every pronouncement of Houellebecq. But he is an original and terribly imaginative thinker, even in translation. I only regret finishing the book: I want more, and more after that.

Highly recommended. ( )

Van az a mítosz, hogy az író, ha megszólal, szájából csak okos szók jőnek, mintha megkenték volna homlokát a Bölcsesség Szent Olajával, vagy mittomén. Hát, ez nem igaz. Tény persze, hogy az íróról feltételezzük, olvasott már ezt-azt, és többnyire rutinja van abban, hogy összefüggő mondatokban fejezze ki magát (legalábbis írásban – és kivéve persze egyes posztmoderneket), de némelyikük olyan dermesztően hülye tud lenni, hogy hihetetlen. És nem csak a rossz írók, mert azzal még meg lehet békülni, hanem a jók is. Elámulsz egy író tökéletesen kiegyensúlyozott prózáján, aztán meghallod, amint filozofálgat egy interjúban, és legszívesebben lekaparnád az arcod a szekunder szégyentől. Ki érti ezt? Gondolom, ez azért van, mert írni tudni, nos, az másfajta képességeket kíván, mint okosnak lenni. Nem intelligencia kérdése, hanem érzéké, ízlésé, vagy, ha spirituális akarok lenni: az író médiuma csak a Múzsának, aki belőle beszél.

Nos, nyilván most nem Houellebecqről beszélek. Bocsánat, ha valakit félrevezettem volna. Houellebecq igenis egy okos pacák – azzal együtt, hogy (szerintem) okosságának világos határai vannak, vagy, mondjuk úgy, egyes nézetei számomra a marhaság határait pedzegetik. Megjegyezném amúgy, hogy én hamvas ifjúságomban – talán nem egyedül – abban a hitben éltem, hogy Houellebecq egy radikális író, pedig ez nem igaz: tőről metszett konzervatív ő. És úgy vélem, nézetkülönbségeinknek ez a magva. Houellebecq konzervativizmusa ugyanis abban nyilvánul meg, hogy valami rezignált reménytelenséggel konstatálja újra meg újra, hogy a nyugati civilizáció alapjai végzetesen erodálódnak. Úgy vélem, majd az összes tikkje erre az alapállásra vezethető vissza: a baloldal-ellenessége (hisz ők aknázták alá ezeket az alapokat*), a megkapóan meddő szimpátiája a katolicizmus iránt**, erős EU-szkepszise, vagy épp a bevándorlókkal kapcsolatban megfogalmazott sarkos véleményei is. (Hogy a szexualitás átalakulásával, az intimitással kapcsolatos masszív félelmei következményei vagy okozói-e konzervativizmusának, abba nem mernék belemenni. Viszont ezek a félelmek teszik őt az utolsó minőségi romantikussá.) A világ változása benne szorongást okoz (ami persze érthető), mert a változást valamilyen szinten a „vég” szinonimájának tartja – így lesz egy sokak számára valóban válságos, de történelmi léptékkel mindennapos paradigmaváltás értelmezésében a Jelenések Könyvének remake-je.

No most én nem tudom, mi vagyok pontosan, de konzervatív biztosan csak mértékkel. Amikor H.-kel elvitatkozgattam magamban, az mindig azért volt, mert a fenn említett társadalmi alapok kérdésében nem értettem egyet vele. Szerintem ugyanis egyáltalán nem egyértelmű, milyen alapokat is sírunk vissza a régmúltból, és hogy ezek valóban léteztek-e. Sok ún. „hagyományunk” csak azért tűnik körvonalazottnak, többé-kevésbé egzaktnak, mert társadalomtudósaink az elmúlt száz évben sikeresen körülírták és definiálták azokat, így olybá tűnik, mintha valóban általános megtartó erejük lett volna. Mert amit megfogalmaznak, az onnantól létezik. Másfelől: ha léteztek is ezek az „alapok”, már nem léteznek, úgyhogy ahelyett, hogy szomorú labradorszemekkel tekintünk vissza a régmúltba, próbáljunk meg új alapokat teremteni. Szerintem ez nem is ördöngösség, legalábbis elméletben. Egyszerűen szolidaritásra van szükség. Ez tart össze egy társadalmat, ez akadályozza meg, hogy megegyük egymást*** - maga az államforma, meg a hagyományháló csak a jól-rosszul összetákolt kereteket kínálja ehhez. A feudalizmus, a monarchizmus pedig minden volt, csak nem szolidáris. A királyoknak eszükbe sem jutott, hogy a paraszttal egy nemzetet alkotnak, a hierarchia csak a saját szintjét (meg a fölötte állókat) tartotta említésre érdemesnek, a többiek dögöljenek meg ott, ahol vannak. Persze csak miután betakarították a termést. Különösen, ha eretnekek.

Szerintem a szolidaritás, az empátia, a közös társadalmi (sőt, globális****) felelősségvállalás olyasmi, amit meg lehet, meg kell valósítani. Csak van ezzel egy kis baj: jókora naivitás szükségeltetik hozzá. Hogy azt ne mondjam, némi butaság. Az kell, hogy ne akarjuk mindig, hogy igazunk legyen. Hogy ne féljünk a szeretetből, a jóságból elkövetett kapitális hibáktól. Meggyőződésem, hogy Jézus, de talán még Buddha is ilyesmit kért tőlünk. És itt álljunk meg egy kicsit: valójában ez, a jóság felértékelése tulajdonképpen ugyanaz, mint amit Houellebecq is óhajt. Ugyanakkor azt is érzi, hogy ezt a jóságot ő képtelen elérni. Képtelen vállalni a naivitás terhét, pedig akarja. Emberileg nem alkalmas rá, ahogy arra sem alkalmas, hogy katolikus legyen. Ez van. És ebben van valami megkapóan tragikus vonás, ami számomra végtelenül szimpatikus – talán azért is, mert a magam korlátait is ki tudom tapintani közben.

Na, hát ez az egyik dolog, amiért szeretem Houellebecqet.

(A másik a humora. A harmadik pedig, hogy legszívesebben olvasással töltené az életét. A negyedik helyre elég csak, hogy remekül ír.)

* Azt hiszem, a legtöbb konzervatív vagy jobboldali nem a gazdasági kérdések miatt érez zsigeri ellenszenvet a baloldal iránt (egy részüket nem érdekli a közgazdaságtan, más részük pedig még egyet is értene velük számos szociális kérdésben), hanem morális okokból. Azért, mert támadást intéztek a hagyományok ellen. Ugyanakkor egy mai szociáldemokratát felelőssé tenni a francia forradalom bűneiért pont akkora csúsztatás, mint egy mai random fehérembert felelőssé tenni a rabszolgatartásért.
** Halványan gyanakszom, hogy Houellebecq katolicizmus iránti vonzalma nem független attól, hogy francia. No most Franciaországban a szekuláris állami modell valóban helyenként agresszívan tereli vissza a vallást a magánszférába – ez felkeltheti a védelmező ösztönt valakiben, aki a kereszténységben a kulturális megtartó erőt látja. De kíváncsi lennék, hogyan értékelné Houellebecq mondjuk a mai Szent István műsort (minek nevezzem? Nemzeti Pride-nak?). Pogány és keresztény szimbólumokból összetákolt bazári giccs – ez lenne a kulturális hagyomány, aminek megtartó alapja a kereszténység?
*** Elgondolkodtatok már azon, hogy miért nem esszük meg egymást gyakrabban? Hisz elméletileg lehetséges volna. Sőt, mondhatni, logikus. Hisz mindenevő emlősök vagyunk. Mi sem lenne természetesebb és praktikusabb annál, mint hogy egy háború végén a győztes megeszi a veszteseket, ezzel pótolván az elégetett kalóriákat. Vagy ha megéhezik valaki, megeszi a szomszédját. Nos, azért nem esszük meg egymást, mert a társadalom kötőszövete, hogy tisztában vagyunk nem csak a magunk, de a mások ember voltával is. Minden gyűlöletünk, xenofóbiánk ellenére. Erre lehetne építeni.
**** A globalizáció következménye persze az, hogy a szolidaritásnak is globalizálódnia kell. Túl kell tekinteni a saját hordán. Ami persze szintén nem egy könnyű projekt, sokaknak beletört már a bicskája. ( )