Marie a város legszebb lánya. És ezt tudja is. A paraziták egy bizonyos (speciális) típusát képviseli: mások féltékenységén élősködik. Ez az ő tejszínhabos eperkoktélja, dupla eszpresszója, ami feltölti energiával. Hogy maximalizálja a többi lány féltékenységfaktorát, össze is jön a város legjobb partijának számító patikusfiúval, és (kvázi véletlenül) szül neki egy gyönyörű gyereket. Csakhogy ezzel a másik oldalra kerül, abba a világba, ahol a gyermek (Diane) kapja a fényt helyette – megtapasztalja hát ő is a féltékenység fájdalmát, azt, amit másokban oly szívesen ébresztett. Innentől Diane a kulcsfigura, azt látjuk, hogyan hat rá az anyai szeretettelenség, hogyan dolgozza fel, hogy privát istennője kizárja őt az életéből.

Mindenképpen le kell szögeznünk: Nothomb nem annyira regényt írt, sokkal inkább példázatot. Vagy ha úgy tetszik, illusztrációt a lexikon „mérgező szülők” szócikkéhez. A karakterek erősek, élesen vannak megrajzolva, szinte el lehet velük vágni az ujjunk. De diverzifikáltságot ne nagyon várjunk tőlük: azért vannak, hogy szemléltessenek valamit, kiszolgáljanak egyetlen konkrét írói célt. Ugyanígy, a valószerűség is esetenként csorbát szenved. Itt van például Marie három gyermeke. Diane, akit nem szeret, Célia, akit túlságosan (egészségtelenül) szeret, és a középső csemete, Nicolas, akit viszont pont jól szeret. No most nem vagyok gyermekpszichológus, így nem zárnám ki, hogy egyetlen anya három gyereket tud három ennyire különböző módon szeretni. Ám azért merőben életszerűtlen. Inkább arról lehet szó, hogy tömörítési szempontból Nothombnak így volt praktikus, egyetlen anyán keresztül mutatni be mindkét szélsőséges viszonyulást, plusz még az optimálisat is. Ez a fajta megközelítés (az életszerű alávetése a mondanivalónak) így vagy úgy az egész regényt végigkíséri. Ami nem önmagában baj, csak ne érjen minket váratlanul. Különben meg lendületes és plasztikus, a maga finoman didaktikus módján elgondolkodtató pszichiátriai esetleírás, szépirodalmi köntösben. ( )

Elle est bien foutue cette histoire de manque, de jalousie et de déficience d’amour maternel. Des mères extrêmes, des pères absents, et les filles qui payent.

Mais comme à son habitude, Amélie Nothomb reste en surface, creuse un peu, ausculte le cœur, éventuellement un ventricule…

Et zou, trop rapidement… c’est fini et me voilà frustré. Encore faim et c’est déjà l’heure de l’au revoir.

Zut ! ( )

Insightful, well-structured, well-written, and ultimately underwhelming. "Strike Your Heart" is the story of a beautiful, emotionally underdeveloped young girl whose careless life choices lead to decades worth of psychological trauma for just about everyone involved. It's up front about being a story of jealousy and, as far as it goes, it's psychologically coherent and its plotting is seamless and economical. The book's events unfold with the terrible, unstoppable logic of a classic tragedy, but, to the author's credit, I didn't see all of the plot points coming. The writing itself has a brushed, seamless quality that reads easily but doesn't leave a lot of room for nuance or atmosphere. Again, it's too the author's credit that the characters we meet in "Strike Your Heart" often seem do like real -- or at least believable -- people, even though much of the book feels sort of anonymous. We never learn the name of the French city that Marie calls home, for instance. Furthermore, many elements of "Strike Your Heart" are decidedly non-realist: it's a book in which the internal monologue of a three-year-old sounds exactly like that of a twenty-five-year-old. It's an impressive performance, but it didn't exactly make me love this book.

The problem is that even though they're well-rendered, this novel's character's don't seem to have any existence outside the exceedingly narrow story that the author wants to tell here. "Strike Your Heart" illustrates a psychological dynamic very well, but that's about it. In this sense, it's less a novel than a literary argument, albeit one that's impressively constructed. The entire exercise has a certain dryness to it: this is a novel that refuses to play around with its themes or exceed its narrow prerogatives. Amélie Nothomb's skill as a writer more-or-less wills these characters into existence, but you can't really feel them breathe. So while I can't deny Nothomb's talents, I never really warmed to this one. Perhaps she didn't intend me to. It's on to something else, then. ( )

ugh what a drag. her books used to be heart-pounding and challenging. this one reads like she wrote it in her sleep. ( )

Bij Nothomb kan het blijkbaar maar twee kanten opgaan: je houdt onverbiddelijk van haar, of je haat haar. Ik zie wel wat veel mensen tot haar boeken aantrekt: het zijn meestal korte, pretentieloze verhalen, zonder veel poespas in een heel zuinige, efficiënte stijl; maar tegelijk duikt ze altijd complexloos in de donkere kant van haar personages, focust op de zwartste plekken in de menselijke ziel. Dat doet ze ook hier, in het verhaal van de jonge Diane die opgroeit bij een liefdeloze moeder, daar door getraumatiseerd wordt en uit het gevecht tegen dat trauma haar kracht haalt. Het is een boeiende psychologische studie, klaar en duidelijk in beeld gebracht, als illustratie van de wreedaardigheid van het leven. Maar voor mij pakt de mayonaise niet echt, verschillende aspecten van het verhaal zijn echt wel ongeloofwaardig in beeld gebracht: de uitgebreide reflexieve analyses van de kleuter Diane bijvoorbeeld, of de complete metamorfose die de door haar bewonderde docente Olivia doormaakt, en tenslotte de dramatische afloop. Blijkbaar horen al die ongerijmdheden bij het ‘universum Nothomb’, dus wie haar oeuvre kent, zal er geen aanstoot aan nemen. Maar ik was niet echt onder de indruk. ( )