„Minden, amit legépelek, hazugsággá változik, egyszerűen azért, mert nem az igazság.”

Diszfunkcionális kapcsolat két szeretettelen szülővel, akik úgy néznek rá nap mint nap egy szem gyermekükre, mintha csodálkoznának, mit keres még itt egyáltalán. Aztán persze időnként robbanásszerűen kompenzálják ezt a hidegséget, amivel csak kezelhetetlenebbé teszik a helyzetet. Ugye Tolsztoj óta tudjuk (hogy Tolsztoj előtt tudták-e, arról nem szól a fáma): a boldogtalan családok mind különbözőek, amit az írók köszönnek szépen, mert ezzel az irodalom kimeríthetetlen tématárát teremtik meg. Oates könyve is egy félresikerült, mérgező családmodell felvázolása, de nem ez adja specialitását, hanem az elbeszélés milyensége. Hogy adott egy krónikás (a fenn említett egy szem gyermek), aki a regényidő felét azzal tölti, hogy biztosítja olvasóját önmaga tökéletes őszinteségéről, arról, hogy amit elmond, az úgy és csakis úgy történt meg, IGAZ, amennyire csak egy személyes interpretáció igaz lehet. Közben meg ez a küzdelem szélmalomharc, hisz az olvasó jól tudja, a borítóra az vala írva: Joyce Carol Oates, magyarán amit a kezében tart, tőrőlmetszett fikció. Vajon meg tudja-e győzni egy nyilvánvaló fikció főhőse saját olvasóját, hogy ő nem is fikció? Ha igen, az aztán brutális irodalmi bravúr: egy, a valósággal egyenértékű irodalmi tér megteremtése. És Oates elég közel jár ehhez.

Úgy nagyjából 100 oldalig úgy véltem, ez biza öt csillag lesz. Aztán később kicsit elkezdtem unni. Nem veszettül unni, inkább csak úgy mondanám, az unalom alig kivehető dohszaga kezdett terjengeni az olvasmányélmény piciny szobácskájában. Gondolkodtam is, miért. Talán azért, mert miután az ember megértette, mire megy ki a játék, mire ez a metaregénykedés, valahogy maga a játék veszít jelentőségéből – ilyenkor kéne a történetnek átvennie az irányítást. De nem veszi át. A cselekmény mintha végig másodlagos lenne az írói bravúrkodás mögött. Legalábbis ennek tudom be, hogy a végkifejlet nálam nem katarzisba torkollt, legfeljebb langyos elismerésbe. ( )

An early (i968) work by this author; I'd say her writing got stronger in her later works, but this is still pretty compelling., as the 18 year old narrator loks back on his 11 year old self and begins "I was a child murderer."
Child of dysfunctional parents- a financially successful father and a beautiful, faithless and phony author mother- I felt Oates created the whole "feel" of being eleven very well.Country club social events, private school, a maid....and mother always on the cusp of walking out. The uncertainty and constant tension cause the child to develop eating problems...and much more.
Not brilliant like some of her works, but very good... ( )

I wouldn't say that I particularly liked or disliked this book, I found it more interesting than anything else. It's very postmodern--having a short story in the middle of the novel, that kind of thing. I would rather this book tell me the story in a more straight-forward way. At times the book seems like an exercise in intelligence for the author. ( )

I must really love tragic tales about messed up people. I wonder if this reflects on me at all? This book is one of Oates earlier works and is part of the Wonderland Quartet. The quartet is a group of individual novels with an underlying common theme. These books explore social class by delving deep into a character growing up in America. Sounds like many books you've heard of? Well this is done by Oates and with each book my awe of her writing and stories grows. She understands that humans are not perfect but that society tries to bend us a certain way (especially Americans).

What made me put this in one of my favorites was her unique way on conveying the character. She writes this as a memoir and the way she does it isn't necessarily convincing but enchanting? It's hard to describe. One of my favorite parts of the book was when she had Richard writing fake reviews for his fake memoir. This had me laughing, which isn't my usual reaction to anything I've read by her yet. She calls out every reviewer, imitates their style and then mocks them completely showing us how complete shit reviews can be (especially the ones selected for book jackets). This was such a small and insignificant part of the book but also develops the character in such a creative way. Richard stops to comment on his own work, explain something or even add which made him even more real.

I can't wait to continue on the Quartet but it seems "Them" is not available on ebook anywhere! I guess I'll have to search the libraries or used book stores.

( )

Excellent book. Nabokov meets Rushmore. This. Oomph is so terrific on so many different levels. It is a work of comic genius, literally laugh out loud stuff. The aesthetics of the writing is unrivaled, almost each sentence stands alone. Lastly it is a work of profound human sentiment. Truly a modern classic that deserves to be read. ( )