- Well – Sir Westminster-Neurosis, a Lordok Házának tagja megköszörülte torkát, majd beszélgetőpartneréhez fordult -, kedves amerikai barátom, aláírom, a ködös Albion sok mindenben nem versenyezhet Önökkel. Hegyeink eltörpülnek az Önök hegyei mellett. Filmjeink kisebb költségvetésűek. Hamburgerük és coleslaw-salátájuk finomabb, mint amit a mi konyhánk valaha is elő tudott állítani. Illetve, várjon egy percet… Londonban is vannak remek ételek… de azokat pakisztániak csinálják. Mindegy. Azt azonban meg kell mondjam, van valami, amiben nem összemérhetőek velünk. Nincs egy rendes kísértetkastélyuk, következésképpen a gótikus rémtörténetek terén hátrányuk behozhatatlan. És a humor! A fanyar brit humor! Azt hiszem, erre Amerikának sosem lesz válasza, Mr. Bierce.
- Micsoda??? – pattant fel a megszólított – Hogy nem lesz válasza? Lordom, tudja mit? Most nekiülök, és írok magának olyan rémtörténeteket, hogy csak a plüsslámáját szorongatva tudja majd végigolvasni! Nem lesz benne kastély, hanem egy rönkház a rengeteg közepén, az igaz, de kit izgat? És a fanyar humor… az is valami? Olyan fanyar humorú elbeszélést írok majd, olyan fekete humorút, hogy ahhoz képest Bagira depressziója lámpás felvonulás a Nap felszínén! Majd meglátja, kedves uram, majd meglátja!
Azzal kiviharzott a szobából.
- Ah, ezek az amerikaiak… ezek mind bolondok – nyugtázta Sir Westminster-Neurosis, majd teájába mártotta a monokliját, és elropogtatta. ( )