Im dritten Versuch endlich zu Ende gelesen... Beeindruckendes und sehr umfangreiches satirisches Sittengemälde Bayerns in den 1920er Jahren, incl. Behördenwillkür und aufsteigendem Nazionalsozialismus, der im (missglückten) Putsch "Rupert Kutzners" endet. Alle Figuren sind sehr plastisch gezeichnet; viele beruhen auf realen Vorbildern, werden aber durch den Autor von der historischen Vorlage entfremdet und zu einem Typus der Zeit. Allerdings habe ich bei mehr als 60 wichtigen Personen auf über 1.000 Seiten - von denen übrigens keine einzige als sympathische Identifikationsfigur taugt - immer wieder den Überblick verloren. Beeindruckend ist - wie auch im folgenden Roman der "Wartesaal-Trilogie" - die klare Analyse des Zeitgeschehens (hier verpackt in einen scheinbar historischen Roman) und die geradezu prophetische Weitsicht im Hinblick auf die Auswirkungen des aufsteigenden Nationalsozialismus. ( )

Mindenekelőtt megragadnám az alkalmat, hogy boldog karácsonyt kívánjak mindenkinek. El ne felejtsétek résnyire nyitni az ablakot, mert a Jézuska nem tud majd bejönni az angyalkákkal, és akkor szomorúak lesznek a gyerekek. Továbbá ellenőrizzétek, hogy elutaltátok-e neki az ajándékok ellenértékét (akár egyházi adó formájában), mert még a végén valami gagyit hoz. Olvassatok sokat a továbbiakban is, mégpedig lehetőleg jobb könyveket, mint ez – rosszabbakat pedig csak akkor, ha perverz vonzódás él bennetek a lehúzós értékelések megalkotása iránt.

Mert ez a regény (mint regény) nem túl jó, bár ezzel együtt bír egy erős izgalomfaktorral: a szerző ugyanis élőidőben közvetíti benne a nácizmus szárba szökkenését. A helyszín Bajorország, közelebbről München, az idő pedig a húszas évek alkonya, a válság, és egyben a szélsőségek megcombosodásának időszaka. Szereplői pedig egyfelől a kispolgári, kétszínű bajorok, akik eszik a kolbászt, isszák a sört, közben pedig golyvát növesztenek és köpködnek mindenre, ami kicsit is újszerű, másfelől pedig – természetesen – az „újszerűek”, az átlagbajor köpéseinek céltáblái, akik akarnak valami jobbat, többet, mint a botor tömeg, csak gyakran azt nem tudják, pontosan mit. Az ő lelkükért küzdenek a kommunisták és a soviniszták, utóbbiak némileg nagyobb eséllyel, mert 1.) a kispolgári bajorok szeretik, ha valaki a szuverén Bajorországról áradozik nekik, és hát a soviniszták ebben nagyon jók 2.) a szűklátókörű politikai elit, megrettenve népszerűségüktől, körbehízelgi őket. Jegyezzük fel, Feuchtwanger a regény nyomdába kerülésekor még nem tudhatta, hogy pár év, és a kötet egyik mellékszereplőjének, Rupert Kutznernek az „eredetije”, bizonyos Adolf Hitler kancellár lesz, és ezzel a német nép tesz egy nagy lépést a sírgödör felé – ám megsejtett valamit a korszellemből, amibe bele volt kódolva az önpusztítás eme kacifántos módja. A társadalmi haláltánc ábrázolása tehát méltó az érdeklődése – de a megírás mikéntje számos sebből vérzik.

Aminek oka talán az, hogy ha egy író olyan problémákról ír, amelyek túlságosan az elevenjébe vágnak, akkor a prófétálás és vészharangkongatás vágya felülírja regényírói talentumát. Feuchtwanger – azt hiszem – annyira meg akarta írni „A Nagy Bajor Regényt” (így, nagy kezdőbetűkkel), annyira meg akarta csinálni a maga monstre, kíméletlen igazságtablóját a korról, annyira bele akart tömködni a regénybe minden típust a számító politikustól egészen az élvhajhász táncosnőig, hogy a cselekményszövésre és a karakterábrázolásra nem maradt ereje. Valahogy nem éreztem rá a ritmusra, körülményeskedőnek, túlbeszéltnek éreztem a szöveget. Olybá tűnt, mintha Feuchtwanger csak azért dobálna bele újabb és újabb szereplőket a történet folyamába, hogy minél több szögből ábrázolhassa a trágyadombot, aminek ő Bajorországot látja. Ez a probléma a leglátványosabban Johannában érhető tetten, aki a számos központi szereplő közül talán a legközpontibb: őt a szerző mintha egyszerre akarná határozottnak és határozatlannak ábrázolni, amitől figurája riasztóan inkonzisztensnek, és ezáltal hiteltelennek tűnik. (Megjegyzem: bár Johannának vitán felül olyan személyiségnek kellett vón lennie, akivel az olvasó szimpatizál, de engem határozottan irritált következetlensége.)

Összegezve: társadalomtudományi értelemben aranybánya ez a könyv, mert szépen ábrázolja, hogyan rohad el belülről egy nemzet, ha polgárai az egyszerűbb és agresszívebb válaszokat részesítik előnyben. Viszont az irodalmi értékét tekintve komolyak a kétségeim. Bár ugyanazzal a tollal írta volna Feuchtwanger, mint A zsidó háború-t. ( )

Museumdirecteur met moderne schilderijen komt in aanvaring met het gezag. Literaire vertelkracht, psychologie en ironie. Een der grootste antifascistische romans. Boek verscheen in 1930 en al in 1933 verboden en verbrand. ( )

Met ‘Succes’ heeft Lion Feuchtwanger wellicht dé roman geschreven over de Weimarrepubliek en het opkomende fascisme.
Tegen de achtergrond van het licht ontvlambare en gepolariseerde politieke klimaat van München, 1922-'24 wordt een wijdvertakt epos opgezet met als leidraad de veroordeling tot drie jaar gevangenisstraf van Martin Krüger, kunsthistoricus en museumdirecteur, wegens het tentoonstellen van aanstootgevende schilderijen.
Met gestage, vlijmscherpe ironie, soms op de rand zwevend van een Brechtiaans sarcasme, leidt Feuchtwanger ons door de wederwaardigheden van de verschillende protagonisten en hangt een even genadeloos als ragfijn fresco op over een willekeurige en gepolitiseerde justitie die gebukt gaat onder de opkomst van de ‘Partij der Ware Duitsers’ met hun leider Rupert Kutzner, een nauwelijk verholen metafoor voor Hitler en de nationaalsocialisten. Gaandeweg escaleert de politieke broeihaard in een periode van herstelbetalingen, hyperinflatie en bezetting van het Ruhrgebied tot de zgn. Bierkellerputsch, waar Kutzner en de zijnen een eerste mislukte poging doen om de macht te grijpen in het rurale Beieren.
Er wordt geopperd dat deze in 1930 geschreven, maar qua stijl zeker niet gedateerde roman, als een sleutelroman kan worden opgevat (Kaspar Pröckl als Bertold Brecht; Jacques Tüverlin als Lion Feuchtwanger, Hessreiter - iets te katholiek-provincialistisch geportretteerd evenwel - en von Reindl als vertegenwoordigers van de invloedrijke industriële grootmoguls Krupp en IG Farben,....), maar dit was toch zeker niet de hoofdbedoeling van Feuchtwanger. Het komt er veeleer op aan de som van de personages te laten opgaan in een getrouwe weergave van een gehele, zij het wel cruciale, époque van de Duitse geschiedenis.
Wie bereid is deze gestage, epische streep van 635 blz., culminerend naar een Tolstojaanse catharsis uit te zitten, krijgt zeker waar voor zijn geld.
Alleen jammer om ook hier opnieuw te moeten constateren, dat er nog werk aan de winkel is om nog meer werk van deze begenadigde auteur te vertalen naar het Nederlands. ( )

Bereits 1930 veröffentlicht Feuchtwanger diesen kritischen und hellsichtigen Roman über die politischen Veränderungen der frühen 1920er Jahre.
Wenn man ihn heute liest - wissend, was dann noch geschah- ist man überrascht und beeindruckt, wie deutlich und klar und gleichzeitig kunstvoll Feuchtwanger dieses Geschehen aufzeichnet.
Es geht um den zu Unrecht verurteilten Museumsdirektor Krüger. Seine Freundin Johanna Krain versucht, seinen Freispruch zu erwirken. An dieser Geschichte aufgehängt wird eine ausführliche Darstellung der politischen Vorgehensweisen jener Zeit, der Willkür und Macht, des Anbiederns und Übergleitens des Konservativen ins Nationalsozialistische.
Das Buch ist für heutige Lesegewohnheiten vielleicht etwas zu langatmig, aber durch diese langsame, genaue Erzählweise gelingt es Feuchtwanger den Aufstieg der Nationalsozialisten als etwas Schleichendes, Langsames darzustellen, das plötzlich mit voller Brutalität da steht und keine oder nur wenig Gegenwehr vorfindet.
Das Buch ist ein Schlüsselroman und porträtiert Zeitgenossen. Auch Feuchtwanger selbst hat sich wohl in der Figur des Jacques Tüverlin dargestellt. ( )