Il catalogo della vita di un uomo raccontato attraverso il suo corpo. Trent’anni dopo L’invenzione della solitudine si tratta di nuovo di arrivare alla verità, la piú nascosta, quella piú dolorosa, ma anche quella piú preziosa. La verità su se stessi. ( )

Auster vuelve la mirada sobre sí mismo y parte de la llegada de las primeras señales de la vejez para rememorar episodios de su vida. Y así, se suceden las historias: un accidente infantil mientras jugaba al béisbol, el descubrimiento del sexo, las masturbaciones adolescentes y la primera experiencia sexual con una prostituta, la rememoración de sus padres, un accidente de coche en el que su mujer resulta herida, una presentación en Arles acompañado por su admirado Jean-Louis Trintignant, la estancia en París, una larga lista comentada de las 21 habitaciones en las que ha vivido a lo largo de su vida hasta llegar a su actual residencia en Park Slope, sus ataques de pánico, los viajes, los paseos, la presencia de la nieve, el paso y la herida del tiempo... En definitiva, un magistral autorretrato.

Vannak jó könyvek (meg közepesek, meg rosszak), vannak érdekesek, jól megírtak, kísérletezőek, eredetiek, intellektuális kihívásokat tartogatók, líraiak, stb. És van Auster. Annyival magasabb szinten műveli az írást, mintha nem is ugyanazok a szavak állnának rendelkezésére, mint a többieknek. (Vagy mint nekem, tessék, én meg ezt művelem velük, szegények.)

Idén hét év után jelent meg új regénye, a 4 3 2 1, zseniális volt. E/3-ban, négy lehetséges életet varázsolt egyetlen főszereplőjének. Örülök, hogy azt olvastam előbb, mert így csak sejthettem, mennyi az önéletrajzi elem, de érezhető volt, hogy bőven akad. Itt pedig nyugodtan rácsodálkozhattam az onnan ismerős eseményekre, és arra a leckére is, amit ott már átadott („Egy pillanat alatt megváltozhat minden. Ezt annyira megtanulja az olvasó, hogy előfordult, hogy egy szereplő felállt a székről, és lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni. (Semmi. Ez is benne van a pakliban.)” vö. "the bolt of lightning that had killed your friend when you were fourteen had taught you that the world was capricious and unstable, that the future can be stolen from us at any moment, that the sky is full of lightning bolts that can crash down and kill the young as well as the old, and always, always, the lightning strikes when we are least expecting it.").

Ezúttal leültet, és E/2-ben mesél. Magának, de mégis nekem. Az olvasónak, persze, akár millióknak, de annyira személyes élmény, mintha ott ülne velem egy csendes, barátságos szobában, és csak mesélne. Végig nyugodt hangon, a legmegrázóbb, hirtelen csattanó részeknél is. Hiszen ez neki már nem váratlan pofon, ő most csak elmondja neked. Nekem.

Az utolsó oldalakra muszáj voltam ismét rákészülni, nem akartam, hogy vége legyen. Először utazós könyv volt, de nem való tömegközlekedésre. Úgy ír, hogy az ember (én, naná) önkéntelenül is reagál. Amikor megsérült, azt vettem észre, hogy grimaszolok, és mindjárt leesem a székről, annyira próbálom elkerülni az ütközést. Jóval később a könnyeimet nyeltem ezerrel a metrón, alig bírtam összeszedni magam, hogy menjek tovább. Akkor láttam be, hogy ezt nem lehet emberek közt olvasni. Olyan pontosan ad át minden testi és lelki fájdalmat, hogy az olvasó (igen, én) kénytelen vele szenvedni. Mindezt az elsősorban fiatal költőknél tetten érhető „nagyon pontosan el akarom mondani, hogy nekem milyen, hogy teljesen ugyanazt érezd” erőlködése nélkül. Persze a jót is elmondja, az izgalmasat, a szívmelengetőt. Fejezetekre tagolás nélkül, csak bekezdések vannak, a testi érzetek, később lakcímek, még később témák köré csoportosítva, az utolsó oldalon finoman visszakanyarodva az elsőhöz, számot vet egy élettel. Az első mondatban megszólít, és onnan csak figyelsz, ahogy ez a végtelenül intelligens ember mesél. Magának. Neked. Nekem. Gyönyörű.

Az első mondatot még itt hagyom nektek, a többit is érdemes, olvassátok: "You think it will never happen to you, that it cannot happen to you, that you are the only person in the world to whom none of these things will ever happen, and then, one by one, they all begin to happen to you, in the same way they happen to everyone else."

(Személyes széljegyzet: eredetileg ezt a könyvet akartam vinni a novemberi molyklubra, halál témában, mert a fülszöveg ilyesmit is ígér, és szerettem volna a kedvenc írómat ajánlani. Végül nem olvastam el időben, és csak sokára jutunk el a sok különböző halálig. Akkor viszont agyonüt vele (lásd: metrón nem olvassuk). Maga a könyv, mármint az én példányom is különleges. Barcelonában vettem, a La Ramblán, mert mit csinál ott az ember, hát bemegy a könyvesboltba. Az első olyan születésnapom volt, amikor már nem volt anyukám. Előző évben halt meg, akkor, amikor ez a könyv megjelent. Auster édesanyja tíz évvel korábban. Nekem öt év kellett, hogy eljussak odáig, hogy el is olvasom, de valamiért most volt itt az ideje.) ( )

I haven't read anything of Auster's previously, but this is a well-written memoir, though the second person narrative takes a little getting used to. The book progresses chronologically, with one section listing and describing Auster's many different homes, and the events which marked each stay. I really liked that section, and am thinking of attempting to copy it for a writing exercise. ( )

> Nuit blanche, (132), pp. 58-60 : https://id.erudit.org/iderudit/70227ac
> Babelio : https://www.babelio.com/livres/Auster-Chronique-dhiver/453122

> CHRONIQUE D’HIVER, de Paul Auster (Actes Sud/Leméac. 252 Pages). — Un esprit unique rattrapé par le passage des années sur son corps de sexagénaire. Dans Chronique d'hiver, Paul Auster pérégrine dans son passé, prenant sa mémoire corporelle comme témoin des jalons de son parcours d’homme et d'écrivain vieillissant. Avec son talent pour la description, qui donne à son écriture une qualité cinématographique, Paul Auster se met à nu, révélant ses faiblesses, ses failles, ses crises de panique, ses penchants pour la cigarette et l'alcool. Butinant entre bilan exhaustif des multiples pays qu'il a visités, confession des passions qui ont marqué son histoire érotique, éloge à sa mère magnifique et instable, souvenir de son rapport conflictuel avec son père ou déclaration d’amour inconditionnel pour sa femme Siri Husvedt, Auster ne s’encombre pas de contraintes chronologiques pour composer cette autobiographie poétique écrite à la seconde personne. On retrouve avec bonheur le romancier de L'invention de la solitude, qui fait usage d'une sincérité absolue à l'approche de la saison froide et de l'ultime fatalité. (Sylvie ST-JACQUES)
—La presse, 5 avr. 2013