Fabian Lenk

Gyerekeknek olvastam fel esti mese gyanánt, én veszettül untam, ők csak többnyire. Ebből a sorozatból könyvesboltos koromban sokat eladtam, ezúton kérek elnézést. Jó, lehet, hogy a többi része izmosabb, és én nyúltam bele az aljába, de ez az epizód harmatgyenge volt.

Problémáim:
1.) Az alapkoncepció:
Időutazás, ugye. No most az a lényege, hogy a három gyerek meg a macskájuk belemennek valami Tempusz nevű tér-idő miújságba, ami elviszi őket abba az évbe, ami érdekli őket. Mint egy jó anya, fel is öltözteti lelkecskéimet korhű ruhába és ad nekik költőpénzt. Hát öcsém, deluxe Tempusz ez, biztos nem a ruszkik fejlesztették. No most ebben a részben a srácok Shakespeare*-t látogatják meg, mert épp a Rómeó és Júliát olvasták, és érdekes volt. Meg miért is ne, ha ingyen van a Tempusz, sőt, még pénzt is ad**. És ha már visszamentek, meg is mentik az avoni zseni életét. Érted! Megakadályoznak egy gyilkosságot, ami, ha nem mennek vissza, se történt volna meg!!! Hát nevezzetek kukacoskodóknak, de ez baromira nem áll össze.
2.) Történelem- és detektív vonulat:
A történelmi háttér, mondjuk, oké. Lenk felcsapta az Enciklopédia Britannicát, megnézte, mi van benne I. Erzsébet korából, és azt ifjúsági regényesítette. Tény, hogy (ha némiképp kilúgozott formában is), de legalább a kölykök kapnak pár releváns információt az adott időszakról. Ez volt a kötet értékelhető része. A nyomozás viszont baromi karcsú. Nem is nyomozás igazából, csak szaladgálnak ide-oda a gyerekek, aztán beleütköznek valakibe, akit az író a füle mögül előrángatott, és né' má', megvan a gyilkos. Lányom megállapítása szerint tökre nem izgalmas, nincs benne igazi „nehéz helyzet”. Ami meg van, azt többnyire a macska oldja meg. Több gógyija van, mint a három gyereknek együtt. Ráadásul a logikával is időnként hadilábon áll a szerző: Shakespeare-t egy alkalommal úgy akarják megölni, hogy sütnek neki egy süteményt, majd a sütemény alá mérges kígyókat raknak, hogy azok majd jól megcsócsálják a mérges kis fogazatukkal. De könyörgöm, miért nem mérgezték meg inkább a kaját? Nem lett volna egyszerűbb és praktikusabb, mint beszerezni egy tucat halálos mérgű kígyót? Meg amúgy is, honnan szedte azokat a kígyókat? Bement a herpetológiai szaküzletbe, hogy „kezit csókolom, kérek egy kiló viperát, a kisebbik, de halálosabbik fajtából”?
3.) Pongyolaság:
Ez egy többrétű probléma. Egyrészt van nyelvi része, amit akár betudhatunk a fordításnak is. „Hajrá – susogta Kim”, hát, el se tudom képzelni, hogy lehet a „Hajrá”-t susogni. Meg úgy általában: az a benyomásom, ezt a könyvet rutinból, elsietve írták, nincs a mondatoknak ereje, lendülete. De ez még hagyján. Zavaróbb a jellemek pongyolasága. Lehet, az előző részekben jobban meg voltak konstruálva a figurák, de itt se ízük, se bűzük. Se Shakespeare-nek, se a kölyköknek. Egyetértettünk gyerekeimmel, hogy még a macskával azonosultunk legkönnyebben. (Itt jegyezném meg, bár nem szorosan ide tartozik: az is idegesített, ahogy Lenk kategorizálta szereplőit. Julian, az észkombájn, Leon, a sportos, és Kim, a cserfes. Király, mi? A fiúk az okosak meg az erősek, mi marad az egy szem lánynak, mint szuperképesség? Az, hogy „cserfes”. Bravó. Majd biztos lyukat beszél az ellenség hasába. Erre tartjuk.) Általános benyomásom, hogy a szerző nem tette bele a lelkét a könyvbe, hogy azt ne mondjam: baromi lusta volt dolgozni vele. Itt van például a vége, amikor a srácok megoldják az ügyet, és azt mondja erre nekik Shakespeare, hogy de jó, milyen ügyesek vagytok, szervezek is estére nektek egy bulit, ahol ti lesztek a díszvendégek. A gyerekek meg összedugják a fejüket, és elhatározzák, hogy nem mennek el, hanem inkább hazajönnek a jelenbe. Hogyne. A nagy bárd, a költőfejedelem elhív partizni, konkrétan téged fognak ott egész este fényezni, de te passzolod, és inkább otthon nézed a köldököd. Hát, én elhiszem, hogy van időutazás, de hogy bárki kihagy egy ilyen ziccert, azt már nem. Lenk, valld be: egyszerűen csak lusta voltál megírni azt a francos fejezetet, untad már te is az egészet.

* Shékszpír, nem Shekszpír!!! Nádasdy akármit mond.
** Ha nekem lenne egy Tempuszom, hó végén tutira visszamennék hó elejére, hátha ad az útra egy ötezrest. Ha meg nem ad, akkor majd kérek kölcsön saját magamtól. Majd megadom.… (mere)