Vasil Bykov (1924–2003)

Mi itt Magyarországon alapvetően kétfajta havat ismerünk: olyan havat, amitől leáll a BKV, és olyat, amitől nem. (Ez utóbbiról amúgy csak a dédik elbeszéléseiből van tudomásunk. Mondjuk ami azt illeti, akkor még nem is volt BKV.) No most: a szovjet partizánok ezzel szemben számtalan hófajtát ismernek a porhótól a csikorgóra fagyott hóig – és aszerint különítik el őket, mennyire lehet bennük combsérüléssel vánszorogni, illetve lopakodni.

Két partizán indul neki az orosz téli éjszakának, hogy élelmet rekviráljon. Útjuk során (ami még zökkenők nélkül se volna holmi könnyed lángosozás a zamárdi strandon) egyre nagyobb nehézségekbe ütköznek. Ez eddig egy teljesen konvencionális partizántörténet, de aki olvasott Bikovot, az tudja, hogy nem maradhat sokáig így. Lassan be is kúsznak a szövegbe azok a zavarba ejtő elemek, amikről a hagyományos szovjet történetírás szemérmesen hallgatni szokott: hogy a megszállt orosz vidéken német katonát csak mutatóba látni, a piszkos munkát ugyanis elvégezték helyettük a kollaboráns szovjet állampolgárok, és hát az is szóba kerül, hogy a kollaboránsok között is érdemes különbséget tenni – ilyen finomságokra az NKVD tisztjei nem voltak kaphatóak. Ami pedig különösen élesen ott van a szövegben: hogy partizánnak lenni messze nem pusztán azt jelentette, hogy az ember csak önmagáért felel – hiszen minden cselekedetével elsősorban másokat, az ártatlan falusiakat hozza kilátástalan helyzetbe. Ez pedig arra kényszerít minket, hogy átgondoljuk a bátorságról alkotott véleményünket. És egyáltalán: Bikov könyve olyan mű, ami után másképp kell lássuk az emberi felelősség kérdését – mert egy extrém szituációban a máskor oly triviális döntéseink is (mint például hogy a faluban melyik házba kopogunk be és hogyan szólítunk meg egy öregasszonyt) extrém következményekkel járnak. Megkockáztatom: Bikovtól többet meg lehet tudni a Nagy Honvédő Háború valóságáról, mint egy könyvtárnyi marxista szakmunkából.
… (mere)

Két dolgot állítok: A.) Bikov az egyik legjobb szépirodalmi szerző második világháború tematikában B.) ez a könyv a legjobb az általam olvasott Bikov-regények közül. A.)-ból és B.)-ből pedig törvényszerűen következik: C.) ez az egyik legjobb háborús könyv, amit eddig olvastam. Az már eddig is tudott dolog volt, hogy a mikroszkopikus háború leképezésében Bikov a number one: tán senki sem mutatja be ilyen élesen azokat a szituációkat, amikből millió is akadt, és amelyek önmagukban fikarcnyit sem befolyásolták a küzdelem végkimenetelét, de az egyén számára a szenvedés és a kilátástalanság végeláthatatlan kálváriáját jelentették. Bóklászás a hóban, lapítás a mocsárban, vánszorgás egy aknamezőn… az ilyesmik leírásában fehérorosz barátunk egyszerűen verhetetlen. Úgy tudja mindezt elénk rakni, hogy átérezzük az értelmetlenségét, a reménytelenségét, ezt az egész állati küszködést: hogy jó volna meghalni, de mégis, vánszorogni kell tovább.

Ugyanakkor A halottaknak nem fáj nem pusztán a háború könyve, hanem a háború feldolgozásának krónikája – a ’44-es év eseményeinek rögzítésénél nem kevésbé fontos a keret, a késő ’60-as évek, ahonnan az elbeszélő visszatekint a Honvédő Háborúra. (Ez a retrospektív megközelítés már a Farkascsordá-ban is felbukkant, de ott Bikov közel sem hozott ki ennyit belőle.) Vasziljevics a háborús hősök emléknapján érkezik a városba valamilyen ügyet intézni, és felismerni véli Szahno-t, az egykori hadbírót, aki személyesen felelős feldolgozhatatlan traumáiért. Innentől kezdve a két sík (a jelen és a múlt) párbeszédbe lép és erősíti egymást, együtt hozzák létre azt a dinamikát, amitől a regény letehetetlenné válik. Egyfelől itt van Szahno, aki a maga kidolgozott motivációival együtt az egyik legantipatikusabb figura az irodalomtörténetben – szerintem nincs olyan báránylelkű könyvbarát, aki ne azért fohászkodna, hogy valaki lője már hátba ezt az erkölcsi vízihullát az első adandó alkalommal. Szahno Bikov hihetetlenül bátor sztálinizmus-kritikájának eszköze, hisz az általa megformált hideg, emberi aspektusokat semmibe vevő típus egyértelműen a Sztálin által megálmodott paranoid, embertelen hadvezetési stílus* terméke – ami azt illeti, szerintem igen könnyű úgy magunk elé képzelni, hogy az orra alá egy tömött bajuszt rajzolunk. Ő az a féreg, aki majd annyi halálért felel, mint a nácik, de hát amíg a nácikra legalább lövöldözni lehet (bár Bikov világában inkább kevesebb, mint több sikerrel), addig Szahno tragikusan halhatatlannak tűnik.

És mégis, a ’60-as évek fejezeteinek hála van valami, ami kiemeli ezt az egész borzalmat a reménytelenségből. Az, hogy Vasziljevics öregen, megrokkanva, de legalább megmérkőzhet a jelenben Szahnoval illetve annak alakmásával – de hát ez mindegy is, mert Szahno nem egyén, hanem típus, a szörny, aki újra és újra alakot ölt, már önmagában siker még ha ezt a meccset legjobb esetben is csak döntetlenre tudja kihozni. És bár Bikov érezhetően ’60-as évektől sincs elájulva (már maga a könyv is egy reménytelen hivatali hercehurcával nyit, és az a zseniális jelenet a hősök ünnepén vedelő hadastyánokkal sem túl hízelgő a szovjet valóságra nézve), de legalább meg tudja nevezni azokat, akik (ha a sztálini rettenet elhalványul) igazi életet tudnak építeni maguknak: a frontharcosok gyermekeit. Ami, meglehet, naiv elképzelés, és a fene tudja, a putyini Oroszország alátámasztja-e a reményt – de hát ki vethetné szemére egy frontharcosnak, hogy hinni akar?

* Akadnak olyanok (köztük Szahno), akik megvédik a sztálini módszert, mert végtére is legyőzték a nácikat. De a morális kérdéseken túl: a keleti fronton a németek és az oroszok veszteségarányai döbbenetes különbségeket mutattak. Legóvatosabb becslés szerint is egy német halottra 3-5 szovjet jutott, de például a Citadella-hadműveletben 1.677.000 fős szovjet véres veszteséggel szemben 170.000 a német áldozatok száma. Ezek az adatok számomra nem Sztálin stratégiai zsenialitását bizonyítják, hanem egyszerűen azt, hogy nem érdekelte az emberi élet.… (mere)

Bikov eddigi regényeivel már felépítette nálam a nimbuszát, ami nagy szerencse, mert így még ezt a kötetet is megbocsátom neki. Sietve hozzáteszem: nem rossz regény ez amúgy. Megvan benne a kellő lendület, nem herdálja el az erejét: egyetlen szovjet ágyúkezelő üteg egyetlen napjára koncentrál, akiket egy rózsahímes hajnalon lerohannak a németek valahol Romániában. Helyzetük (ahogy az ilyen regényekben lenni szokott) reménytelen, lőszerük fogytán, a túlerő iszonyatos, ha nem lennének kommunisták, bizonyára az Úrnak ajánlhatnák lelküket, így maximum Joszif Visszarionovics Sztálinnak tudják. De szerencsére nem ajánlják fel inkább senkinek - hanem lőnek, mint a zavarodott, amíg van mivel. Szóval feszes sztori, nincs ebben hiba. Ám amíg Bikov többi háborús kiseposzában sikeresen hántotta le a történetről az előírt szocreál heroizmust*, megmutatva a maga meztelenségében a vérontás értelmetlenségét, addig itt ez nem annyira sikerült. Ráadásul itt van ez a Ljuszja is, a 16 éves gyermeklány, aki ápolónőként tevékenykedik, és akit Bikov galádul belekerget az események sűrűjébe - gondolom azért, hogy hamvas ártatlanságával ellenpontozza a puskaportól és tesztoszterontól bűzlő hímeket. Ezt végül is sikerrel meg is tette, de én nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a szerző csak azért kapta elő a kalapból, mert különben regénye aligha lenne több, mint egy a megszámlálhatatlan szovjet háborús regény közül.

Bikov - továbbra is tartom - a legjobb háborús írók egyike. Épp ezért vagyok vele szigorú. Tőle nem egyszerűen jó háborús regényt vártam, hanem annál jóval többet.

* Mivel az orosz néplélekben a Nagy Honvédő Háború mítosza a mai napig az egyik legfontosabb identitásképző, ezért külön bátor dolog a fehérorosz mestertől, amikor ezeket az eseményeket deheroizálni merészeli.… (mere)